Volt páromat dolga fatornyos szülőfalujába szólította  a hét végére. S mert óvatos fajta, arra kért, néznék már át hozzá szombaton, nehogy rossz cselekedetre csábítson némelyeket az a nagy csönd és kihaltság, mert három nap, ugye, hosszú idő egy magányos lakás életében.

Megérkezek, ajtót nyitok. Még mindig fura érzés, abban a lakásban, amely több mint négy évig volt közös otthonunk. Könyvek, újságok, főiskolai jegyzetek és körömcsiszatoló, lakk, parfümös üvegcse. És a féltett cipők. Nincs rendetlenség. Átlaglakás, amelyben mindennapjait éli valaki. Ismerősen meleg színek, fények, illatok. A tévé távirányítója a szoba végében a fotelon. Soha nem az asztalon, elérhető közelségben, mindig távolabb. Az ember leül, távirányítana. Sóhajt, feláll, értemegy, magához veszi, visszaballag, leül, távirányít. A távirányító, mint állandóságot és folytonosságot megtestesítő eszköz.

Tegnap ünnepeltük legidősebb fiam harmincadik születésnapját. Soha ne igyál Ballantines-ra pilzenit. Reggelre kelvén vércukorszinted valahová, az ásóbéka hátsó fertálya alá szorul. Ez permanens főfájást okoz, melyhez általános testi és szellemi gyengeség társul, meg olykor kis bicsaklások a mozgáskoordinációdban. Egyszerűen fogalmazva: másnapos vagy.

Rám tört az éhség, aki volt már másnapos, tudja, ilyenkor enni kell, ez kegyelmi állapot. Telefonon kínai kaját rendelni, olyan istenien dekadens dolog. Főleg, ha az étel jó. A vonal túlvégén érdekes akcentussal beszélő, egyértelműen kínai hölgy. Mondom neki: csókolom, szeretnék 1 "Cseng kedvencé"-t, zöldséges tésztával.  Az csípős, így ő. Tudom drága. Nem baj. Hogy magyarázzam el neki, hogy megviselt gyomromnak mennyei manna lesz a csípős, forró ragu?

Vártam, molyoltam. Könyveket nézegettem. Van cca. kétezer kötet, ha rám zárnák az ajtót, hónapokig el lenék látva szellemi és testi táplálékkal egyaránt.

Futár jő, s lihegve szól: ezerháromszázhúsz forint lesz. Kezében négy doboz. Na, azért ennyi Ballantines nem volt. Merugye egy dobozban a ragu, másikban a tészta. Egy meg egy az kettő, és ezen a másnaposság sem változtathat. Afféle matematikai őstény. Mondom a futárnak, nem jó ez. Miért? Mert sok a doboz. Vállat von, előveszi a számlát, és sorolja: 2 savanyú-csípős leves, 1 Cseng kedvence, 1 zöldséges tészta. Fogok én vitatkozni? Fizettem, futár el.

A lakásban újfent gondolkodóba estem. Ha a leveseket figyelmen kívül hagyom, akkor sem stimmelünk. Nézzük: a Cseng kb. 800.-, a tészta is minimum 500.-, és akkor hol van még a szállítás, meg a dobozdíj? Felhívom az éttermet, kínai hölgy nyelvi leleményeit megpróbálom hűen közvetíteni. Tehát: -Mi szok? Levesz? Nem szok, finom! Folló, cípős, jó. Nem szok. Ála is jó, nem dlága, nem lossz álak. Olcón van, jól van?  Végül feladja: -Váljál, nem éltem, váljál!  S átadja a kagylót egy fiatal hölgynek. Mondom a gondom, ő tovább adja valakinek, a háttérbe. Végül a következőt mondja, és ezt megint igyekszem szó szerint idézni:

- Azt mondja a tulajdonos úr, hogy ismeri az urat. És emlékszik a kis mosolygós asszonkára is, akivel ide szoktak tecceni járni mihozzánk. És azt üzeni a tulajdonos úr énáltalam, hogy tessenek a levest jóízzel fogyasztani, és kedves egészségükre váljék.

Nem bírtam tovább.  -Mondja már, honnan jött mihozzánk, édes lelkem? Mire ő: jaj istenem be restellem, hát ennyire kiérzik? Medgyesházáról jöttem egyébként. Kérdem, az meg merre is lenne?  -Hát... Aradtól kissé fönneb. Istenem, istenem de restellem magam!

Hát ne restellje magát, drága húgom! Nincs azon restelleni való, ha valaki olyan szépen, ízesen és tisztán beszéli a magyar nyelvet, hogy az én városi, mi több józsefvárosi argóhoz idomult fülemet símogatásként éri.  Restelkedjünk mi, akik nap nap után törjük kerékbe, facsarjuk ki, kínozzuk halálra azt a nyelvet, amelyet anyánk adott a szánkba.

Azám! De ezt, hogyan magyarázzam meg neki?