Malron, te hülye vagy?

Volt páromat dolga fatornyos szülőfalujába szólította  a hét végére. S mert óvatos fajta, arra kért, néznék már át hozzá szombaton, nehogy rossz cselekedetre csábítson némelyeket az a nagy csönd és kihaltság, mert három nap, ugye, hosszú idő egy magányos lakás életében.

Megérkezek, ajtót nyitok. Még mindig fura érzés, abban a lakásban, amely több mint négy évig volt közös otthonunk. Könyvek, újságok, főiskolai jegyzetek és körömcsiszatoló, lakk, parfümös üvegcse. És a féltett cipők. Nincs rendetlenség. Átlaglakás, amelyben mindennapjait éli valaki. Ismerősen meleg színek, fények, illatok. A tévé távirányítója a szoba végében a fotelon. Soha nem az asztalon, elérhető közelségben, mindig távolabb. Az ember leül, távirányítana. Sóhajt, feláll, értemegy, magához veszi, visszaballag, leül, távirányít. A távirányító, mint állandóságot és folytonosságot megtestesítő eszköz.

Tegnap ünnepeltük legidősebb fiam harmincadik születésnapját. Soha ne igyál Ballantines-ra pilzenit. Reggelre kelvén vércukorszinted valahová, az ásóbéka hátsó fertálya alá szorul. Ez permanens főfájást okoz, melyhez általános testi és szellemi gyengeség társul, meg olykor kis bicsaklások a mozgáskoordinációdban. Egyszerűen fogalmazva: másnapos vagy.

Rám tört az éhség, aki volt már másnapos, tudja, ilyenkor enni kell, ez kegyelmi állapot. Telefonon kínai kaját rendelni, olyan istenien dekadens dolog. Főleg, ha az étel jó. A vonal túlvégén érdekes akcentussal beszélő, egyértelműen kínai hölgy. Mondom neki: csókolom, szeretnék 1 "Cseng kedvencé"-t, zöldséges tésztával.  Az csípős, így ő. Tudom drága. Nem baj. Hogy magyarázzam el neki, hogy megviselt gyomromnak mennyei manna lesz a csípős, forró ragu?

Vártam, molyoltam. Könyveket nézegettem. Van cca. kétezer kötet, ha rám zárnák az ajtót, hónapokig el lenék látva szellemi és testi táplálékkal egyaránt.

Futár jő, s lihegve szól: ezerháromszázhúsz forint lesz. Kezében négy doboz. Na, azért ennyi Ballantines nem volt. Merugye egy dobozban a ragu, másikban a tészta. Egy meg egy az kettő, és ezen a másnaposság sem változtathat. Afféle matematikai őstény. Mondom a futárnak, nem jó ez. Miért? Mert sok a doboz. Vállat von, előveszi a számlát, és sorolja: 2 savanyú-csípős leves, 1 Cseng kedvence, 1 zöldséges tészta. Fogok én vitatkozni? Fizettem, futár el.

A lakásban újfent gondolkodóba estem. Ha a leveseket figyelmen kívül hagyom, akkor sem stimmelünk. Nézzük: a Cseng kb. 800.-, a tészta is minimum 500.-, és akkor hol van még a szállítás, meg a dobozdíj? Felhívom az éttermet, kínai hölgy nyelvi leleményeit megpróbálom hűen közvetíteni. Tehát: -Mi szok? Levesz? Nem szok, finom! Folló, cípős, jó. Nem szok. Ála is jó, nem dlága, nem lossz álak. Olcón van, jól van?  Végül feladja: -Váljál, nem éltem, váljál!  S átadja a kagylót egy fiatal hölgynek. Mondom a gondom, ő tovább adja valakinek, a háttérbe. Végül a következőt mondja, és ezt megint igyekszem szó szerint idézni:

- Azt mondja a tulajdonos úr, hogy ismeri az urat. És emlékszik a kis mosolygós asszonkára is, akivel ide szoktak tecceni járni mihozzánk. És azt üzeni a tulajdonos úr énáltalam, hogy tessenek a levest jóízzel fogyasztani, és kedves egészségükre váljék.

Nem bírtam tovább.  -Mondja már, honnan jött mihozzánk, édes lelkem? Mire ő: jaj istenem be restellem, hát ennyire kiérzik? Medgyesházáról jöttem egyébként. Kérdem, az meg merre is lenne?  -Hát... Aradtól kissé fönneb. Istenem, istenem de restellem magam!

Hát ne restellje magát, drága húgom! Nincs azon restelleni való, ha valaki olyan szépen, ízesen és tisztán beszéli a magyar nyelvet, hogy az én városi, mi több józsefvárosi argóhoz idomult fülemet símogatásként éri.  Restelkedjünk mi, akik nap nap után törjük kerékbe, facsarjuk ki, kínozzuk halálra azt a nyelvet, amelyet anyánk adott a szánkba.

Azám! De ezt, hogyan magyarázzam meg neki?

"Talán mindenütt voltam... Lakodalomban és temetésen, erdőben és vízparton. Bűnben és erényben. Sokat utaztam... Most elfáradtam."

"Minden embernek előlről kell kezdenie az életét, mezítelenül. Talán azért, hogy ne rettenjen meg azoktól a dolgoktól. amelyek reá várakoznak. Az akác tudja, mikor nyíljék kétszer. A béka, az egér, a hörcsög sejti, hogy milyen idők következnek. Csak a fejét fölfelé hordozó ember nem látja előre a holnapot."

"Szomorú volt a gyermekkorom. Mezítelen pásztorok, istennők voltak gyermekkori ismerőseim, egy szelence fedelén. Hattyúk, térdnadrágos, fehér parókás hegedűsök. Zománcos postakocsik."

"A beteg fákat meggyógyítom... a fecske megismer az ereszen..."

"Nincs a szerelemnél meghatóbb érzemény. Mert korunkban, amikor a nemes érzelmek: a vallásosság, a hűség, a tisztelet, a barátság, a hazaszeretet lassan kivesznek a világból, csak a szerelem az, amely képes visszavarázsolni a régen letűnt idők illúzióját."

"Eltévedt herceg vagyok. Feleséget keresek ezen a vidéken."

"Mindenütt józan embereket kerestem, és mindenütt részegekkel találkozom."

"Az élet szép hazugságok láncolata..."

"Kitalálhatnék egy nagyszabású életkalandot a hisztériás hercegnőről vagy a tisztes hajadonról, aki első látásra belém szeretett. De egyet mondok: nagyon jók voltak hozzám a nők! Sohasem szerettek... Senki nem volt kíváncsi arra, mit hordok a kabátom alatt."

"Vajon isznak-e még a Kék Hordóban eperpálinkát?"

"Sajnálom, hogy a lézengő ritterek kihaltak már. Szeretek cél nélkül kóborolni a világban, és néha írogatni is szoktam."

"A közös álmoknak megvan az a furcsa, rossz szokásuk, hogy egyszerre kell álmodni őket. És ez is kevés, nem elég álmodni, de kimondani is együtt kell őket, s egyidőben."

"Az a baj, hogy én annyit értek az élethez, mint egy gyerek. Nem tudom a titkát annak, hogyan kell viselkedni. Hogy mit kell mondani, hogy kell boldogulni.  Nekem tulajdonképpen egy kerben kellene ülnöm, és tervezni. Csak tervezni, mert amint cselekedetekre kerül a sor, rögtön elhibázom a dolgot. Mellé ütök a szegnek."

"Megőrültem! Az ördög elvitte az eszem! Úgy útálom magam, hogy a fejemet szeretném a falon összetörni."

"A halálnak nincs fénye, sem árnyéka, csak valami rozmaring szaga. Végre megszabadultunk egy kopott nadrágtól, nikkel óralánctól. Megszabadulunk a köszöngetéstől, hazug szavaktól, a földi élet összes kellékétől."

"Mégis csak vissza kéne térnem a világba, bármennyire is nem értem annak dolgait."

"Azelőtt tudtak élni. Akkor lehetett is élni, és jól tudtak élni. Ezek már nem tudják mi a szép és jó élet. Nem tudják, mi a jó falat, a jóízű pihenés."

"Nem szeretem ezt a mai világot. Azt mondják, átmeneti idők. Csakhogy én nem kívántam átmeneti időt. Arra sem emlékszem, hogy ezt az egész életet kiköveteltem volna. Protekciót biztosan nem vettem igénybe. Már arra sem vagyok kiváncsi, hogy minek örülhet az ember, ha magyar."

"Emlékszem még az utolsó, boldog szerelemre. A szeme zöld volt, s a haja hullámos, mint a Poprád vize."

"...valahová, torony tövébe kellene költözni."

Jó, hogy írtam a koraőszi, napfényes, tiszta reggelekről. Ha nem érted, csak nézz ki. Keresem az úszóhártyákat az ujjaim közt.

Kedden kitört a november. És a kabátjaim  hol másutt, volt páromnál laktak még. Igazság szerint összecsomagolva, bezacskózva, elszállításra készen. Próbálta ő lecipelni a kocsihoz, de két csöpp kéz nem boldogul iromba nejlonzsákokkal. Nem női munka, na. Így hát, tekintettel a túlnyomóan párásra fordult időjárásra, gyors egyeztetés után megállapodtunk. Elhozom a két legszükségesebb kabátom, - egy bőr, mert meleg és nem ázik át, egy kord, mert meleg és kedvelem, - a többit expediálom a kocsihoz, és majd a hét végén. Kicsivel időpont előtt érkeztem, baráti puszik, és a kérdés: "Mit eszünk? Nincs itthon semmim."  (Csendben jegyzem meg, egy század utász simán ellenne nála napokig, nem éheznének.) Végül pennét ajánlott, bazsalikomos paradicsommártással. Mert a kedvencem. Mondván, neki úgyis szénhidrát-napja van, diétanaptár szerint. (Tegnap este beszéltünk telefonon, elszólta magát, szénhidrát napja ma van. Most ennyire figyel rám, a kedvemért megreformálja a diétát, vagy mi?) Mindegy, ha úgy veszem, szép, kerek bukta. Száraztésztát főzni konyhakész mártással nem ügy. Elkészült, megettük, én dupla porciót,  - "úgyis csak kidobnám, holnap már nem ehetek ezt", - vacsora közben, után, megosztotta velem lelki nyűgjeit barátjával, önmagával kapcsolatban. Mesélek az utóbbiról. Diéta közben, félúton: már nem dundi, de még nem "bombanő". Mondja ő. Nekem meg az. Az volt dundin is, az most is, az lesz a diéta végeztével. Mondom neki, bólint, tudja és elhiszi, de értsem meg! Ahogy ő most kinéz, számára zavaró, nem szereti magát, csúfnak érzi magát. Bennem meg az motoszkált, fel kellene kapnom, és átrohanni vele a hálóba. Felkaptam a két kabátot, és átrohantam a nyóckerbe, mint tudjuk, ott élem jelenleg, kihívásokkal teli, férfias életemet. Magyarán, megfutamodtam. (Elutasított volna, én pedig a női nemnél csak a női igent kedvelem jobban.) Nem vagyok normális, mi?

Tegnap rövid fecsely telefonon, elköszönünk, jóccakát, meg minden. negyedóra múltán csörög. Nem tud elaludni, fázik a lába. (Nekem egyszerűbb, manuális a fűtés. Értsd: konvektor.) Nomost: lovagias férfi ilyenkor mit tehet? Már természetesen, ha elment a józan esze? Azt amit én. Megkérdeztem, átmenjek-e? A válasza, természetesen NEM. Jó, mongyuk kicsit pregnánsabb volt az elutasítás, de kudarcot nem részletezünk. Azért az "annak mi értelme lenne" kérdést nem annyira értettem. A lábaim közé dugná a lábait, mint régebben, és akkor nem fázna a lába, ennyi. Erre valók a barátok, nem? Tudom, ne mondj semmit! Nézd meg a blog címét, én adtam neki. Azért szép, egyórás csacsogás lett a dologból. (Egymást ingyen hívjuk, nem kell irígykedni.) Beszélt az érzéseiről, a kételyekről, kétségekről, amik időről időre feltámadnak benne. Ilyen hosszan és ennyire őszintén nem beszélt az érzéseiről, hónapok óta. Én hallgattam, és arra gondoltam: "Jaj Kicsim! Ez szomorú, borzasztó, rémes! Egy merő szenvedés, őrlődés az életed! Megéri, mondd? A szívem szakadt meg." Már ott tartottam, megosztom vele eme gondolataimat, amikor közölte, ez tulajdonképpen tök jó, erre volt szüksége, és teljesnek érzi az életét, élvezi az egészet. Ültem ott kataton sokkban, hülyén bámultam magam elé. Elköszöntünk, és úgy dobtam le a telefonom, mintha égetné a kezem. Nőt megérteni? Malron, te hülye vagy?

Ma reggel kivittem futni kutyót. Figyelembe véve az időjárást, az úsztatni kifejezés azt hiszem helytállóbb. Csörgött a mobil, fátyolos hangon mondta, meghalt Pavarotti. Letettük. Álltam a Ludovika téren, tűket szúrt valaki az orromba. Harákoltam, fújtam az orrom, ráztam ki az esőcseppeket a szememből. Malron, Malron. Te tényleg nem vagy normális wazze... 

   Szeretem a koraőszi reggeleket.

Vége egy hosszú hétnek. A hétfő és kedd teljesen átlagos, kenyérkereső munkám, a porszívóügynöklés döcögve, de haladt. Másik munkám, amivel a húst szándékszom megkeresni a kenyeremhez: épületgépészet. Amúgy visszakézből, vállakozásszerűen. Hát, lássuk.

Szerda. Terv: egyik kollégám 10 órára érkezik egy fűtéskorszerűsítés felmérésére. Másik kollégám 11 órára hivatalos bizonyos tervrajzok áttekintésére, árajánlat készítése céljából. Ez utóbbi szép, kövér, állami megrendelés. El is indultak időben, kocsiba ülve, mert az gyors, kényelmes. És a "Terv" után nézzük a megvalósulást. Leleményes lengyel kamionos arra ébred, hogy felborította a két kollégát szállító autót. Mentők gyorsan, hatékonyan dolgoztak, be is vitték mindkettőjüket, úgymond megfigyelésre. Engem 10 órától felváltva hívott a két reménybéli megrendelő, én meg, ugye, nem tudván semmiről, hívtam két emberemet, ám a mentőben, méginkább a kórházban az ember nincs abban a helyzetben, hogy felkapkodja a mobilját. Azért kora délutánra nagyjából a helyükre kerültek a dolgok, csakhát addigra magam is kórházképes állapotba kerültem az idegességtől. Négy óra tájt aztán mindenki megfelelő magyarázatot kapott, oszt annyi. Ja, és aznap született az unokám. ("Hogy örüjjé vazze!" ahogy a klasszikus vicc poénja mondja.)

Terv: szombaton elviszem exemet vacsorázni. Megvalósulás: barátnőjével, - akit amúgy kedvelek, de tényleg, - moziba mentünk hármasban. Mondjuk élveztem, mert egyrészt a film igen jó volt, másrészt ezeket a multiplex komplexumokat légkondicionálják, tehát legalább hűvös van. De azért tudod, ez mégsem ugyanaz, mint vacsorázni, és beszélgetni egy jóízűt. Nagyon utálom, hogy az élet újabban nagyívben véleményezi, mit tervezek én.

Azért az égiek igyekeztek kárpótolni. A Lógok a neten C. opuszomban említett fiatal, és legyünk őszinték, igen foghegyre való méretekkel bíró fiatal leányzó, (vö.: husimusi) - tudod, a szeplős, - felhívott, és közös tüzijáték-nézésre invitált. Namost: ő huszonhárom múlt, én meg kicsivel ötven, szóval simán ráfogtam a kutyámra, hogy fél a robbanásoktól, - ez mondjuk igaz, - úgyhogy inkább kösz, de nem. A kislány várakozáson fölül kitartó, mondja, rendben, de utána egy jó kis traccs? Gondoltam ráijesztek, és a következő kibúvóm így hangzott: benne lennék, mert tényleg jó volna egy kiadósat beszélgetni, csak úgy, ismerkedési célzattal. Ám tartok a dologtól, mert mi van, ha a belőle áradó intenzív szexuális vonzerő hatására felébred bennem az állat? Az én időmben, ha egy csitrinek ezt mondta egy korombéli úr, hát a kislány soványmalacvágtában iszkolt az anyja szoknyája mőgé, és pár napig szülői felügyelettel is csak remegve hagyta el az otthon meghitt, langyos biztonságát. Joggal gondoltam tehát, hogy a dolog el van intézve. Erre mit csinál a kis kokott? Idézném szó szerint: "Istenem, de kedvesen tudsz bókolni, még a hangod is egészen megváltozott! Amúgy szerintem nincs ezzel baj, időnként mindenkinél megszűnhet a kontroll. És igen, néha nem árt, ha szabadon engeded a vadállatot." Én meg, ahelyett, hogy azt mondtam volna: helyes anyám, ne is várjunk a tüzijátékig, adj nekem húsz percet, hogy megpucolkodjak, és mire ideérsz, a vadállat garantáltan szabadon lesz engedve, mit csináltam? Nyökögtem , hogy elvben igaza van, és végsősoron a huszadika jó, tulajdonképpen ráérek, de igazából nem is tudom. (Nem a fenét.) Szóval most itt ülök egyedül, és teli tüdőből fújom ezt a "millen idők, millen erkölcsök" nótát, ahelyett, hogy...  Ahelyett.

Így azért már érthető, ha felmerül bennem: Malron, te hülye vagy? És nem, most se mondj semmit, mert tudom a választ magamtól is.

Neked írok most, kis jövevény.
Érkezésed megdermesztett. Rádöbbentett, milyen pokoli gyorsasággal gázol át rajtunk az idő. Nemrég édesapád a nyakamban lovagolt, és tágra nyíló szemmel bámult a zsiráfra az állatkertben. Nemrég odabújt hozzám, hüppögve tiltakozott: nem akar zenei általánosba járni, nem szeretne meghallgatásra menni.
Most, ha minden jól megy, ősszel a bátyádat ültetem majd a nyakamba, őt hurcolom végig a gyalogjárókon, neki mutogatom majd a zsiráfot, vizilovat, medvét. És persze a fehér farkast.
Azután pedig te jössz majd sorra, remélem.
Gyorsan nőtök, gyorsan öregszünk. Mire észbe kapunk, már óvodába, azután iskolába kényszerítenek benneteket a konvenciók. Ahol lassú módszerességgel kipusztítják belőletek, a veletek született zsenialitást, és alig kaptok többet helyette, mint maréknyi színes üveggyöngyöt.
És kész, felnőttetek. Éltek majd, remélem több szerencsével, hittel és kitartással, mint mi. Talán addigra jut mindenkinek lakás, emberhez méltó. És munka. És a munkáért olyan bér, amely, hitem szerint, mindenkit megillet.
És kaptok majd hű szeretőt, s a világ észhez tér, megállítja a környezetszennyezést, a globális felmelegedés rossz emlék lesz csupán. És akkor, amikor te kezded felnőtt életed, nem lesznek éhezők, menekülttáborok, nem menetelnek gyerekek fegyverrel a kezükben. Mindenhol lesz templom és iskola. És mindenki ott él majd, ahol élni szeretne, nem számít majd, ki fehér, fekete vagy sárga. Nem lesz jelentősége a vallásnak, helyét átveszi a hit. Belátjuk végre: mindannyian ugyanoda tartunk, még ha más-más ösvényen is. Talán a te felnőtt korodra megjön a népek esze, és gyógyításra költenek annyit, mint ma fegyverekre.
Remélem, mire te leszel „nappapa”, valósággá válik mindez.
Isten vigyázza minden léptedet kölyök! Esküszöm, szükséged lesz rá.

Nem hiszem el, hogy ezt az érzelgős ömlengést én írtam, a tegnap született unokámnak.
Mondd Malron, te tényleg hülye vagy, vazze?

Lógok a neten.

Albérlésem első napjaiban hiányzott a tévé, pontosabban egy szoba-antenna, mert készülék, ugye, van. Aztán szép sorjában áthordtuk volt párommal - továbbiakban: exem - könyveim egy részét, úgyhogy olvastam. Később feltaláltam magam, és ide menekítettem elhalt munkahelyemről a számítógépet. Akkor beindult az írás, bár nem tartott soká, amiről írtam, vélhetőleg a kutyát nem érdekelné, keserű, önmarcangoló, tartalom nélküli katyvasz. Ide kerültek tehát exemtől DVD-im, illetve - szigorúan kölcsönbe - néhány, az ő filmjei közül. Mert hát van abban a nyűves gépben lemezgyalu is. Szóval, amikor sem önmarcangolni, sem olvasni nem volt kedvem, néztem a filmeket rakásra. Nincs ember, aki a Casablancát annyiszor látta volna mint én. Sebaj! Megnéztem újra. Vagy háromszor. Az utolsó mondatot, - tudod, azt amiben a bjutiful frendsipet recsegi Rick, hangosan mondtam vele együtt, mint Garga Pitics a Macskajajban. Ja, igen! Macskajaj. Na, azt is megnéztem, kétszer. Mondjuk ezekért a filmekért nem érdemes bekapcsolni a gépet. Hátradőlök, becsukom a szemem, és már látom is. Meg a Keresztapa.

Még egy pár voltunk, amikor Keresztapa maratont tartottunk. Rászántunk egy szombatot, és végig néztük a három részt, egyhuzamban. Exem, - akkor még párom, - pedig megfőzte azt a húsgombócos-füstöltkolbászos-paradicsomos gyönyörűséget, amit az egyik jelenetben a Corleone család tagjai falnak jóízűen, miközben az öreg Don a kórházban, élet és halál közt lebeg. Ettől persze kiborultam, de néztem tovább Májk, Szonni meg a többiek veszkődését, közben férfiasan bőgtem, elmúlt idők romjain. (Önsorsrontásban mindig igen jó voltam.)

Végül, eljutottam arra a pontra, amikor se könyv, se film, se írás, viszont képes voltam fél éjszaka bámulni a plafont, vaskos cigarettafüstben lebegve, exem segítségével mobilnethez jutottam. Tehát, most lógok a neten.

Munkahelyemen bensőséges kapcsolat alakul kedves kolléganővel. Miután tisztáztuk, nem akarunk egymástól semmit, találkozgatunk. A dolog kicsit nyögvenyelősen működik, mert nem igazán tudjuk, mit akarunk egymástól. Illetve: aki tudja nem mondja, aki mondja, nem tudja. Nem annyira zavaros, próbáljunk kicsit figyelni, jó? Kora este felajánlotta - említett kolléganő, - hogy átjön hozzám, és együtt örül velem ma délben született második unokámnak. Erre mit művelek? Kimentem magam, a melegre, fáradtságra és a franc se emlékszik már mire hivatkozva, mondván, vasárnap, hétfőn állok rendelkezésére. Érted ezt? Csöndes vacsora, jóízű beszélgetés, egymás ki- és megismerésének izgalma helyett, lógok a neten.

És ha azt hiszed, ennél lejjebb már nem lehetek, hát tévedsz. Én erre is rá tudok tenni egy lapáttal. Ifjú hölgy lakásavatót tartott úgy két hete a szemközti házban. Most nem írnám le, hogyan keveredtem oda, a lényeg, hogy ott ültem, amerre néztem lányok. Valódi hölgyprogram, rajtam kívül egy fiatal fiú, amúgy csajok a szobában, a konyhában, zsezsegtek, csacsogtak, én meg fél éjszaka egy, azaz egy üveg sört dédelgettem, és beszélgettem velük. Láss csodát, vénségem, és - valljuk be, - megátalkodott kukaságom ellenére egyikük érdekesnek talált. És ma, épp miközben üzemelem be a mobilnetet, beállított. Szőkés-vöröses haj, pisze orr, fehér bőr, annyi szeplővel, amennyit eddig elképzelni se tudtam. Az a hangsúlyosan nőies, /pej.: husimusi/ skandináv típus. Rohatdul zavarban volt, vélhetően a nem csekély korkülönbség miatt. Mondjuk az arcom nekem is égett, de azért, mert a rohadt csatlakozóval nem találtam az USB portot, és huzamos ideig fejjel lefelé csüngtem a gép fölött. Aki mást állít, hazudik. Öt perc után elváltunk, azzal, hogy majd holnap beszélünk, és akkor majd megbeszéljük, hogy mikor beszéljük meg, hogy találkozunk.

Szóval lógok a neten. Lógok a neten, egyedül, beburkolózva a cigarettafüstbe, ami úgy hozzám tartozik, mint T. Nagy Tamáshoz a sajtszag, újra meg újra elismételve a kérdést: Malron, te hülye vagy, vazze? Ne segíts, megy a válasz magamtól is.