Jó, hogy írtam a koraőszi, napfényes, tiszta reggelekről. Ha nem érted, csak nézz ki. Keresem az úszóhártyákat az ujjaim közt.
Kedden kitört a november. És a kabátjaim hol másutt, volt páromnál laktak még. Igazság szerint összecsomagolva, bezacskózva, elszállításra készen. Próbálta ő lecipelni a kocsihoz, de két csöpp kéz nem boldogul iromba nejlonzsákokkal. Nem női munka, na. Így hát, tekintettel a túlnyomóan párásra fordult időjárásra, gyors egyeztetés után megállapodtunk. Elhozom a két legszükségesebb kabátom, - egy bőr, mert meleg és nem ázik át, egy kord, mert meleg és kedvelem, - a többit expediálom a kocsihoz, és majd a hét végén. Kicsivel időpont előtt érkeztem, baráti puszik, és a kérdés: "Mit eszünk? Nincs itthon semmim." (Csendben jegyzem meg, egy század utász simán ellenne nála napokig, nem éheznének.) Végül pennét ajánlott, bazsalikomos paradicsommártással. Mert a kedvencem. Mondván, neki úgyis szénhidrát-napja van, diétanaptár szerint. (Tegnap este beszéltünk telefonon, elszólta magát, szénhidrát napja ma van. Most ennyire figyel rám, a kedvemért megreformálja a diétát, vagy mi?) Mindegy, ha úgy veszem, szép, kerek bukta. Száraztésztát főzni konyhakész mártással nem ügy. Elkészült, megettük, én dupla porciót, - "úgyis csak kidobnám, holnap már nem ehetek ezt", - vacsora közben, után, megosztotta velem lelki nyűgjeit barátjával, önmagával kapcsolatban. Mesélek az utóbbiról. Diéta közben, félúton: már nem dundi, de még nem "bombanő". Mondja ő. Nekem meg az. Az volt dundin is, az most is, az lesz a diéta végeztével. Mondom neki, bólint, tudja és elhiszi, de értsem meg! Ahogy ő most kinéz, számára zavaró, nem szereti magát, csúfnak érzi magát. Bennem meg az motoszkált, fel kellene kapnom, és átrohanni vele a hálóba. Felkaptam a két kabátot, és átrohantam a nyóckerbe, mint tudjuk, ott élem jelenleg, kihívásokkal teli, férfias életemet. Magyarán, megfutamodtam. (Elutasított volna, én pedig a női nemnél csak a női igent kedvelem jobban.) Nem vagyok normális, mi?
Tegnap rövid fecsely telefonon, elköszönünk, jóccakát, meg minden. negyedóra múltán csörög. Nem tud elaludni, fázik a lába. (Nekem egyszerűbb, manuális a fűtés. Értsd: konvektor.) Nomost: lovagias férfi ilyenkor mit tehet? Már természetesen, ha elment a józan esze? Azt amit én. Megkérdeztem, átmenjek-e? A válasza, természetesen NEM. Jó, mongyuk kicsit pregnánsabb volt az elutasítás, de kudarcot nem részletezünk. Azért az "annak mi értelme lenne" kérdést nem annyira értettem. A lábaim közé dugná a lábait, mint régebben, és akkor nem fázna a lába, ennyi. Erre valók a barátok, nem? Tudom, ne mondj semmit! Nézd meg a blog címét, én adtam neki. Azért szép, egyórás csacsogás lett a dologból. (Egymást ingyen hívjuk, nem kell irígykedni.) Beszélt az érzéseiről, a kételyekről, kétségekről, amik időről időre feltámadnak benne. Ilyen hosszan és ennyire őszintén nem beszélt az érzéseiről, hónapok óta. Én hallgattam, és arra gondoltam: "Jaj Kicsim! Ez szomorú, borzasztó, rémes! Egy merő szenvedés, őrlődés az életed! Megéri, mondd? A szívem szakadt meg." Már ott tartottam, megosztom vele eme gondolataimat, amikor közölte, ez tulajdonképpen tök jó, erre volt szüksége, és teljesnek érzi az életét, élvezi az egészet. Ültem ott kataton sokkban, hülyén bámultam magam elé. Elköszöntünk, és úgy dobtam le a telefonom, mintha égetné a kezem. Nőt megérteni? Malron, te hülye vagy?
Ma reggel kivittem futni kutyót. Figyelembe véve az időjárást, az úsztatni kifejezés azt hiszem helytállóbb. Csörgött a mobil, fátyolos hangon mondta, meghalt Pavarotti. Letettük. Álltam a Ludovika téren, tűket szúrt valaki az orromba. Harákoltam, fújtam az orrom, ráztam ki az esőcseppeket a szememből. Malron, Malron. Te tényleg nem vagy normális wazze...
Utolsó kommentek