Lógok a neten.
Albérlésem első napjaiban hiányzott a tévé, pontosabban egy szoba-antenna, mert készülék, ugye, van. Aztán szép sorjában áthordtuk volt párommal - továbbiakban: exem - könyveim egy részét, úgyhogy olvastam. Később feltaláltam magam, és ide menekítettem elhalt munkahelyemről a számítógépet. Akkor beindult az írás, bár nem tartott soká, amiről írtam, vélhetőleg a kutyát nem érdekelné, keserű, önmarcangoló, tartalom nélküli katyvasz. Ide kerültek tehát exemtől DVD-im, illetve - szigorúan kölcsönbe - néhány, az ő filmjei közül. Mert hát van abban a nyűves gépben lemezgyalu is. Szóval, amikor sem önmarcangolni, sem olvasni nem volt kedvem, néztem a filmeket rakásra. Nincs ember, aki a Casablancát annyiszor látta volna mint én. Sebaj! Megnéztem újra. Vagy háromszor. Az utolsó mondatot, - tudod, azt amiben a bjutiful frendsipet recsegi Rick, hangosan mondtam vele együtt, mint Garga Pitics a Macskajajban. Ja, igen! Macskajaj. Na, azt is megnéztem, kétszer. Mondjuk ezekért a filmekért nem érdemes bekapcsolni a gépet. Hátradőlök, becsukom a szemem, és már látom is. Meg a Keresztapa.
Még egy pár voltunk, amikor Keresztapa maratont tartottunk. Rászántunk egy szombatot, és végig néztük a három részt, egyhuzamban. Exem, - akkor még párom, - pedig megfőzte azt a húsgombócos-füstöltkolbászos-paradicsomos gyönyörűséget, amit az egyik jelenetben a Corleone család tagjai falnak jóízűen, miközben az öreg Don a kórházban, élet és halál közt lebeg. Ettől persze kiborultam, de néztem tovább Májk, Szonni meg a többiek veszkődését, közben férfiasan bőgtem, elmúlt idők romjain. (Önsorsrontásban mindig igen jó voltam.)
Végül, eljutottam arra a pontra, amikor se könyv, se film, se írás, viszont képes voltam fél éjszaka bámulni a plafont, vaskos cigarettafüstben lebegve, exem segítségével mobilnethez jutottam. Tehát, most lógok a neten.
Munkahelyemen bensőséges kapcsolat alakul kedves kolléganővel. Miután tisztáztuk, nem akarunk egymástól semmit, találkozgatunk. A dolog kicsit nyögvenyelősen működik, mert nem igazán tudjuk, mit akarunk egymástól. Illetve: aki tudja nem mondja, aki mondja, nem tudja. Nem annyira zavaros, próbáljunk kicsit figyelni, jó? Kora este felajánlotta - említett kolléganő, - hogy átjön hozzám, és együtt örül velem ma délben született második unokámnak. Erre mit művelek? Kimentem magam, a melegre, fáradtságra és a franc se emlékszik már mire hivatkozva, mondván, vasárnap, hétfőn állok rendelkezésére. Érted ezt? Csöndes vacsora, jóízű beszélgetés, egymás ki- és megismerésének izgalma helyett, lógok a neten.
És ha azt hiszed, ennél lejjebb már nem lehetek, hát tévedsz. Én erre is rá tudok tenni egy lapáttal. Ifjú hölgy lakásavatót tartott úgy két hete a szemközti házban. Most nem írnám le, hogyan keveredtem oda, a lényeg, hogy ott ültem, amerre néztem lányok. Valódi hölgyprogram, rajtam kívül egy fiatal fiú, amúgy csajok a szobában, a konyhában, zsezsegtek, csacsogtak, én meg fél éjszaka egy, azaz egy üveg sört dédelgettem, és beszélgettem velük. Láss csodát, vénségem, és - valljuk be, - megátalkodott kukaságom ellenére egyikük érdekesnek talált. És ma, épp miközben üzemelem be a mobilnetet, beállított. Szőkés-vöröses haj, pisze orr, fehér bőr, annyi szeplővel, amennyit eddig elképzelni se tudtam. Az a hangsúlyosan nőies, /pej.: husimusi/ skandináv típus. Rohatdul zavarban volt, vélhetően a nem csekély korkülönbség miatt. Mondjuk az arcom nekem is égett, de azért, mert a rohadt csatlakozóval nem találtam az USB portot, és huzamos ideig fejjel lefelé csüngtem a gép fölött. Aki mást állít, hazudik. Öt perc után elváltunk, azzal, hogy majd holnap beszélünk, és akkor majd megbeszéljük, hogy mikor beszéljük meg, hogy találkozunk.
Szóval lógok a neten. Lógok a neten, egyedül, beburkolózva a cigarettafüstbe, ami úgy hozzám tartozik, mint T. Nagy Tamáshoz a sajtszag, újra meg újra elismételve a kérdést: Malron, te hülye vagy, vazze? Ne segíts, megy a válasz magamtól is.
Utolsó kommentek