Éjjel esett rendesen.
Aztán reggel hideg volt, csupa sár lettem, amíg megjárattam kutyót. Öregszünk mindketten. Nálam ez abból látszik, hogy magas nyakú, vastag pulóvert vettem, meg bőrkabátot. Kutyónál abból, hogy 20 percnyi rohangálás után elém állt és jelezte: menjünk innen. Régebben mellényt húztam, őkelme meg nagyívben véleményezte az időjárást. Újabban, ha sáros a fű, nem fekszik le. Aki öregszik, nagyon exkluzív bír lenni.
Vasárnap délután kolleganővel (Anikó) a ligetben bolyongtunk. Az ő ötlete volt. Nekem megfejthetetlen rejtély, hogy ha valaki a csikágóban lakik, - gyk.: a VII. kerület belső részének múltszázad eleji neve, - évek óta ne jusson ki a ligetbe. Hát, neki sikerült megoldania.
Lófráltunk a fák közt, közben felfedezte az ismeretlen ügyvéd sírját. Ismeretlen egy fenét, de az volt a kívánsága, a Lizsé fái alá temessék, és csak ennyi álljon a sírkövén: Fuit. Azaz: Volt.
Az én temetési szertartásom annyiból áll majd, hogy a halomra kéretik önteni szép lassan egy üvegnyi veresbort. Közben Hendrix dübörögjön, jelesül a Hey Joe!, és a kövön ennyi álljon: „Ne ítélj túl keményen.” Macsónyál. Ahogy kell. Ne szójjábe! Nézd a blog címét, és annyi! Esetleg végy példát Anikóról, neki lelke van, és nem röhögött. Legalábbis hangosan nem. Sőt, beájult, mert csillogtam rendesen, meséltem Palméról, a Washington emlékműről, a Gundelről. Nézett rám, felfelé, az arcára volt írva a csodálat. Hiába, non plus ultra vagyok! Tulajdonképpen zavart a dolog, mert alapjában véve szerény, félművelt pesti úr lennék. Meg hazudós. Francot zavart, kihúztam magam, büszkekakas tartásba. És közben ment a nap lefele.
Malronmaxiromantika. Állok a piedesztálon, hősi pózban, hátam megett a lenyugvó nap fényével. Mindenki porcukor! Azért te ne dőlj be, kompenzáció az egész. Amúgy egy meglehetősen szürke tintanyúl vagyok. (Szép Ernő, Babits, Kosztolányi! Látjátok ezt a fenséges képzavart?)
Csodálata a testi közelség teljes elfogadásában is megnyilvánult. Belém karolt. (Ha fejből felmondom neki a Tolnai teljest, mi lesz? Dugunk?)
Kapcsolatunk, akár Mézgáéké: misztikus, kicsit utópisztikus. Csak hogy tudd: ha meglátogat a bagolyvárban, a szokásos elhelyezkedés a következő, én ülök a kanapén, illedelmesen hátra dőlve, ő elnyúlik és a fejét az ölembe, vagy férfiasan domború pocakomra hajtja. Aztán beszélgetünk. A kezem a vállán, egyéb tilos, semmi hajjal játszás, vállsimogatás. Így alakult ki, nekem megfelel, neki is. Utcán semleges felekként, szorosan egymás mellett. Szóval a belém karolás nagy ellazulás volt.
Jól érezzük magunkat egymás társaságában. Megbeszélünk munkahelyi dolgokat, szóba jön film, zene, élettörténetek. Vagy dumálunk a semmiről.
Hol élvezem, hol nem. Ugyanis, ha bort kívánsz, nem mindig jó helyette a lájtkóla. Félre ne értsd! Nem a bevadulás hiányzik. Egyszerűen mással tartanám kívánatosnak az interperszonális relációt.
Vasárnap megérkeztek volt páromtól a téli cuccok, így most a bagolyvárban fölös számban találhatóak kabátok, mellények, miegyebek. Egy részük mosásra, - nem piszkosak, de porosak, - majd szekrénybe helyezésre vár, vállfám meg nincs. Tehát a forgalomból kikerülő ingeket leszek kénytelen összehajtogatni és bestócolni valamely polcra, aztán az így felszabaduló vállfákra mehetnek a közben kitisztított téli cuccok.
Felrémlik bennem Soma alakja. (Hű barát a 60-as évek legvégén, aki később vitorlát bontott, utolsó képeslapja Santiago de Chiléből érkezett, ’73 szeptemberi dátummal. „A többi néma csend…” ahogy a költő mondja.) Ha mindent elborító mértékűvé növekedett nála a kupleráj, ellátogatott a közeli drinkbárban üzemelő diszkóba. Összeszedett valami alkalmi honleányt, hazavitte, majd reggel kicédulázta a tennivalókat, szépen, udvariasan és kedvesen, azután balra el, mielőtt a tündér felébredt volna. Mire hazaért délután, a lakás kiglancolva, cucc kimosva-vasalva, edény elmosogatva, vacsora kész. És mindig bejött neki.
Most menjek ki este az Orczy kertbe és mosolyogjam körbe a koncerten csápoló tiniket?
Utolsó kommentek